Anyukám nem egyik napról a másikra tűnt el mellőlem. Inkább lassan halványult, csendben, mintha valaki mindig egy kicsit lejjebb venné a fényt.
Először csak apróságok történtek. A kulcs a fagyasztóban landolt, az időpontok kimentek a fejéből, és ugyanazt a történetet kétszer mondta el, ugyanazzal a kedves mosollyal. Akkor még nevettünk. Azt mondtuk, ez belefér.
Aztán egy délután sokáig nézett, barátságos bizonytalansággal, és megkérdezte, hogy a szomszédban lakom-e.
A diagnózist óvatos szavakkal adták át: progresszív, kiszámíthatatlan. Az orvos halkan beszélt, mintha a csend enyhítene a valóságon.
A testvéreim gyorsan rátértek a gyakorlati részre. Otthonok, várólisták, havi díjak, számok ide-oda, mintha üzleti tervet egyeztetnének. Én közben hallgattam, mert már tudtam, mit fogok mondani. Nem tudtam rábízni egy idegen helyre. Nem akartam, hogy félelmet kapjon ajándékba ismeretlenektől.